Sziasztok olvasóim!
Szép napot nektek, remélem jól vagytok. Nem tudom írtam e már de a srácok sajnos betegek, illetve hellyel közzel már jobban vannnak mert most nem lázasak, de itthon vannak a héten, meg jövő hét szerdáig itthon lesznek. Jövő héten már én is itthon leszek mert előbbre hoztam a nyári szabit, hogy tudjak vigyázni a srácokra. Most anyósom vigyáz rájuk, majd jövőhéten kipiheni magát, utánna meg megyünk Földvárra nyaralni a jövőhét végén, és jön velünk anyósom is. Ma végre ismét sütött a nap, nincs még az a nagy nyári meleg, de már alakul az időjárás, reméljük rosszabb már nem lesz.
Pénteken temetik a srácot, akiről írtam hogy öngyilkos lett, nem megyek el a temetésre, én belül gyászolok, úgy érzem odabent lehet gyászolni igazán valakit. Nem ismertem olyan régóta, csak néhány szót váltottam vele a munkahelyen, holott egy épületben dolgoztunk, de nem egy szakterületen, Ő soför volt, én meg logisztikus vagyok, néha utaztam vele amikor éppen ő volt a sofőr és ő fuvarozott minket egyik telephelyről a másikra. Nem ismertem a családi háterrét sem, csak most hallottam hogy tizenéves gyermekei vannak. Még mindig értetlenűl állok a dolog elött, holott már nekem is átvillant az agyamon, hogy mennyivel könnyebb lenne.....
Azt mondják gyáva volt az élethez, mert az öngyilkosok mind gyávák, holott úgy gondolom inkább bátor volt a halálhoz. Én sosem lennék ennyire bátor, sokkal jobban féltem nyomorúságos életemet.
Azt mondják az élet megy tovább, üzenem annak aki így gondolja álljon oda a gyerekei elé, nézen a szemükbe és monjda ki, hogy " az élet megy tovább".
Nyugodj békében Andris!
Nem tudok ez mellett a történet mellett elmenni említés nélkül, ne haragudjatok ez végett. Amíg az ember közvetlen közelében nem történik ilyesmi, nem is gondolja mennyi érzelmet kivált a történés. Persze én szentimentális, érzelgős férfi ember vagyok,nem tehetek róla, ez benne van a neveltetésemben. Persze nem sirom tele éjszaka a párnám, de folyamatosan gondolatok cikáznak a fejemben, és megpróbálom felfogni a felfoghatatlant, elfogadhatatlant.
Párom nagyszülei elég idősek már, mindketten túl vannak a 80. életéven. Azt mondják ez még gombócból is sok, hát még évekből. Félik a halált, egyre jobban, látom rajtuk, és sajnálom őket. Arra gondolok ha eljön az idő majd nekem is egyszer, vajon úgyanúgy fogok e rettegni mint ők. Persze hogy úgy fogok, ez a természetes emberi reakció.
Lehet kár feszegetni ezt a témát, el kell fogadni és kész, de a halál elfogadhatatlan, és az ember felett áll.
Nem tudjuk mi van odaát, vagy van e odaát egyátalán, és nem tudjuk milyen az hogy nincs tovább, kész, vége van. Nem tudjuk és lehet nem is akarjuk tudni!
Ez ma így sikerült, nézzétek el nekem!
köszönettel: Onedollarman!
Szép napot nektek, ne feledjétek az élet szép és csodálatos!
